Majdnem 4 évtizede történt a bányakatasztrófa Márkushegyen

2022. June 21., Tuesday 21:13

1983. június 22-én történt Magyarország legsúlyosabb bányaszerencsétlensége; a sújtólégrobbanás következtében 33 magyar és 4 lengyel bányász vesztette életét az oroszlányi szénmedence egyik legfontosabbnak számító üzemében. A tragédiáról és elhunyt társaikról azóta is évente megemlékeznek, ugyanakkor a mai napig keringenek a hivatalostól eltérő magyarázatok arról, hogy mi okozhatta a robbanást.

Bár a trianoni egyezményt követően Magyarország elvesztette ásványkincseinek, és így bányászatának nagy részét, bőven maradtak itthon is mind már működő, mind pedig kiaknázatlan lelőhelyek. Noha többnyire a szocialista korszakot tartják a bányászat virágkorának, a két háború között is gőzerővel zajlott a kitermelés, az 1910-es 10 millió tonnás szénkitermelési rekordot például pont 1943-ban sikerült először megdönteni, 13,4 millió tonnával. A hazai szénkészlet jelentős része lignit vagy barnakőszén, feketekőszén jóval kevesebb helyen található. Az erőltetett iparosítás 1945, még inkább 1949 után indult meg; a rohamtempójú fejlesztések és a tervszámok bűvöletében élő fejesek ténykedése sokszor okozott súlyos problémákat, ugyanakkor tény, hogy a széntermelés 1965-re majdnem elérte a 32 millió tonnát, a bányászat pedig 140 000 embernek adott munkát. Bár ezt követően megindult egy lassú visszaesés, a bányászat továbbra is húzóágazat maradt, mivel ekkor technikai fejlesztésekre és új üzemek létesítésére is futotta. Az 1970-es évek olajár-robbanásai után ismét megnőtt a szén jelentősége, amelyet az úgynevezett eocén-program is mutatott.

A Bokod és Pusztavám között fekvő márkushegyi bányaüzem építése 1976 tavaszán indult, és 1981. április 1-jén kezdődött meg a munka az átlagosan 400-500 méter mélyen lévő bányában. Az üzem már építése alatt bekerült a sajtóba; a Népszabadság 1978. szeptember 3-ai, „A márkushegyi rekord” című cikkében a következők olvashatók:
“Olyan kiváló teljesítményről van szó, aminek érdemes utánajárni. Beruházásaink között ugyanis kevés példa akad rá, hogy az eredetileg 27 hónapra tervezett feladatot kilenc hónappal rövidebb idő alatt sikerüljön elvégezni. Ilyen esetekben az embernek persze óhatatlanul kétségei támadnak, vajon nem volt-e túlságosan laza a terv? A beszélgetések azután arról győznek meg, hogy a dolog csak utólag látszik egyszerűnek. A beruházás kezdetekor még ez a 27 hónap is kevésnek tűnt a feladathoz képest Az első kapavágások idején 15 fokos hideg volt, az emberek keze szinte ráfagyott a szerszámokra, gépekre, ha pedig enyhült az idő, mozdulni is alig lehetett a sártól. Ráadásul a legtöbben voltaképpen alig-alig ismerték tennivalóikat. Példát a hazai gyakorlatból nem ismertek, a külföldi eredményekről, amelyekre megbízhatóan alapozni lehetett volna, nem tudtak részleteket. Azzal azonban mindenki tisztában volt, hogy olyan bánya épül itt, amely biztos jövő, munkahely évtizedekre. Ez és a modern technika vonzotta ide a bányászt, az iparost, a mérnököt. Ez a bánya valóban tele van újdonsággal. A kép, amely az 1500 méternyi úton elénk tárul, alig-alig hasonlít a hagyományos bányaépítéshez. Először a csillék hiánya tűnik fel, ezeket a Scharf pótolja, amelyen utazunk, ez szállítja a bányába a szerszámokat, az anyagot, s amíg az építkezés folyik, az embereket is. Mellette gumiszalag fut — egyelőre a meddőt hordja ki a felszínre, később, ha a bánya termelni kezd, ez hozza majd fel a szenet”.

A bánya valóban korszerű technológiával (pl. betonlövés, de a vágatok helyét is lézerrel lőtték be) készült, ugyanakkor nem zárható ki, hogy a rohamtempó miatt maradtak hiányosságok is. Erre utalhatott a Jövő Mérnöke folyóirat cikke is, amelynek szerzője a Schönherz-kollégiumban általa tapasztalt hiányosságokat párhuzamba állította a bányaszerencsétlenséggel: Márkushegy, még a júniusi baleset előtti időkből, amikor még mindenki a jó szerencsében bízott. S eszembe jutnak azok a szabálytalanságok, melyek pillanatnyilag célszerűnek, szükségesnek, vagy csak elháríthatatlannak látszanak, s csak akkor lesz belőlük tragédia, ha a véletlen is úgy akarja. Az pedig szerencsére ritkán szól közbe, így könnyen akadnak olyanok, akik „vállalják a felelősséget”.

Bár a cikk nyilván nem bizonyít semmit, az valószínű, hogy a tervteljesítési láz miatt maradtak gyengébben, nem kellő odafigyeléssel kivitelezett részek. Egy bányát amúgy sem egyszerű kiépíteni, ráadásul itt külön gondot jelentett például a karsztvíz is, de ezt végül egy új módszerrel – általános vízszintcsökkentés helyett csak a művelés alatt álló területről szivattyúztak – sikerült megoldani. Természetesen idővel minden anyagnak, eszköznek romlik az állapota, és így egyre nő a baleset/üzemzavar lehetősége, ugyanakkor a márkushegyi bányában a katasztrófa idején még jó állapotú, korszerű berendezések üzemeltek. De akkor mégis miért következhetett be a robbanás?

1983. június 21-én hatalmas eső zúdult Oroszlányra és környékére, és emiatt 22-én hajnali 2-kor a bánya áramellátását (így a szellőztetést is) le kellett kapcsolni. Mivel az üzem alacsony kockázatúként volt besorolva, nem kellett azonnal kiüríteni, a bányászok még 3 órát lent maradhattak ez esetben, csak olyan helyre kellett menniük, ahol van természetes légmozgás. Ez meg is történt, a bajt azonban az áram visszakapcsolása okozta nem sokkal hajnali 4 óra után; egyes források szerint az ekkor keletkezett szikra miatt robbant be a felhalmozódott metán, mások szerint viszont emberi mulasztás történt. Egy robbantómester, mikor értesült arról, hogy helyreállhat az üzem, végrehajtott egy robbantást, ami végül katasztrófát okozott. Noha a sajtó igencsak óvatosan kezelte a szerencsétlenségeket, a márkushegyi robbanás jelentős visszhangot kapott.

„Az Oroszlányi Szénbányák Vállalat Márkushegyi Bányaüzeme Észak I-es bányamező I-es számú telepén szerdán hajnalban, 4 óra 10 perckor — még nem tisztázott okokból — sújtólégrobbanás történt. Az érintett munkaterületen 94-en dolgoztak. A bányamentők teljes erővel, nagy apparátussal azonnal megkezdték, s a déli órákra befejezték a mentési munkálatokat. Harminchat bányász életét vesztette, egy életveszélyes, öt súlyos és tizenkettő könnyebb sérültet kórházban ápolnak. A robbanás következtében hősi halált halt: Bíró István 25 éves szállító bányacsillés, oroszlányi, Brunda László 42 éves csillés, oroszlányi, Emodi Ferenc 44 éves aknász, oroszlányi, Erdélyi Gyula 36 éves vájár, oroszlányi, Er- dősi László 43 éves segédvájár, kecskédi, Farkas Sándor 22 éves szállító bányacsillés, pusztavámi, Halassi István 45 éves vájár, putnoki, Halász Sándor 29 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Horváth István 40 éves segédvájár, móri, Kolonics Lajos 36 éves segédvájár, oroszlányi, Kottyán József 35 éves segédvájár, móri, Kovács Károly 32 éves segédvájár, móri, Kókai Miklós 31 éves vájár, oroszlányi, Lakatos Bertalan 45 éves vájár, kincsesbányai, Lóth János 34 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Markovics József 45 éves vájár, oroszlányi, Martin István 33 éves csapatcsillés, oroszlányi, Mészáros László 29 éves föld alatti hegesztő, oroszlányi, Módi Károly 32 éves vájár, oroszlányi, Németh Imre 47 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Nyolczas András 42 éves csapatvezető vájár, oroszlányi, Pirik István 33 éves csapatcsillés, nagyvelegi, Pisch László, 28 éves vájár, oroszlányi, Puska József 47 éves robbantómester, nagyvelegi, Raáb János 50 éves vájár, móri, Reichardt József 21 éves bánya-villanyszerelő, .bokodi, Sóvágó Imre 41 éves aknász, oroszlányi, Szabó Sándor 21 éves segédvájár, pusztavámi, Szekeres Mihály 47 éves szállító bányacsillés, móri, Szűcs János 41 éves fúrómester, tatabányai, Vaczkó Béla 22 éves segédvájár, móri, Viczai Sándor 48 éves vájár, nagyvelegi lakos, továbbá négy lengyel dolgozó: Stanislaw Zyla 36 éves vájár, dabrowai, Erwin Kaszyca 42 éves vájár, mis- lowicei, Dzislaw Rolka 45 éves vájár, tychyi és Józef Danek 44 éves vájár, tychyi lakos.” – írta a Népszava 1983. június 23-án, és ahogy látható, az elhunyt magyar és „vendégmunkás” lengyel bányászok nevét is közzétették. Az utolsó, 37. áldozat ezen cikk megjelenése után, már a kórházban hunyt el két nappal a balesetet követően. A tragédia okainak kivizsgálása azonnal megindult, az erre felállt bizottságot a kutatói és politikai karriert is befutott Kapolyi László, akkor iparügyi államtitkár vezette.

Természetesen a Népszabadság is írt a katasztrófáról:
„Fekete zászló leng az Oroszlányi Szénbányák épületeinek homlokzatán. Tragikus szerencsétlenség történt a vállalat Márkus-hegyi bányájában. Június 22-én hajnalban 4 óra 10 perckor a bányaüzem északi I-es széntelepében eddig ismeretlen okból sújtólégrobbanás történt. Az éjszakai műszakban 204-en szálltak le a bányába. A veszélyeztetett területen 94 bányász dolgozott, közülük a robbanás következtében 36 bányász életét vesztette, egy életveszélyes, öt súlyos és tizenkét könnyebb sérültet kórházban ápolnak. A robbanás után az Oroszlányi Szénbányák szolgálatot teljesítő 38 bányamentője azonnal a helyszínre sietett, megkezdte a mentést. Nem sokkal később a tatabányai bányamentők is felöltötték a mentőkészülékeket, és csatlakoztak hozzájuk a nem veszélyeztetett helyen levő Márkus-hegyi bányászok is. Felajánlották segítségüket a pécsi és a veszprémi bányászok is, de erre már nem volt szükség. A bányamentők reggel nyolc órakor felszínre hozták halott és sebesült társaikat. A sebesülteket a tatabányai, a tatai, a komáromi és budapesti kórházakba szállították”.

1983 júniusa fekete hónapnak számított a magyar bányászat történetében, ugyanis Komlón és Sárisápon, később pedig az újebszőnyi, dorogi és kányási bányákban is történtek tragédiák.

forrás: Napi Történelmi Forrás/György Sándor

Kevesebb