Május 8-án Schalkhammer Ferencet köszöntötték 90. születésnapja alkalmából a várgesztesi Faluházban, július 31-én pedig feleségét, született Kiss Ágnest családja és szerettei, szintén abból az alkalomból, hogy július 28-án töltötte be 90. életévét.
A szép ünnepen Rising Károlyné polgármester és a Hagyományőrző Klub elnöke, Vörös Sándorné is köszöntötte az ünnepeltet, természetesen a falu egésze nevében.
Feri bácsi születésnapján is elmondtam, hogy számomra nagyon fontos, mit mutatnak az emberek első látásra. Ági néniben és Feri bácsiban egy olyan szép harmónia van, amely mindenki számára követendő. Boldog emberek, ez sugárzik mindkettőjükről – fogalmazott a település első embere, aki a hagyományőrző klubbal kapcsolatos közös emlékeiket is felidézte: Feri bácsit jobban ismerjük, mert mindig nagyon aktívan vett részt a falu életében, de bármikor, bárhol voltunk együtt, mindig nézte az óráját, hogy „jó, már mennem kell, mert vár a feleségem”. És ezt igazán, szívből mondta… Én aktív ember vagyok, Ági nénit inkább a nyugalom, a biztonság jellemzi, és az a harmónia, amely mindig is jellemezte a közös életüket. Ha nem is voltak együtt a rendezvényeken, éreztük, hogy támogatják egymást, és mégis együtt vannak... A polgármester az önkormányzat és a várgesztesiek nevében azt kívánta, ha szűkült is számukra a tér a mozgási nehézségeik miatt, hátralévő szép életükben is leljenek örömet a családjukban, a kert gondozásában, tartsák meg az egészségüket, a szívből érkező sugárzásuk, a harmóniájuk, melyet minden viszontagság, kevésbé derűs időszak ellenére megőriztek az eltelt 67 évben: egymást segítve.
„1932. július 28-án, Budapesten születtem. Szüleimmel és nővéremmel a XX. kerületben laktunk. Ugyanebben a kerületben jártam általános iskolába. A háború után a Mechanikai Gyapjúfonó- és Szövőgyárba kerültem, ahol szövőnői képesítést szereztem. Itt dolgoztam 5 évig, mint szakmunkás. 1948-ban ismerkedtem meg Schalkhammer Ferenccel, aki a szomszédunkba, a rokonaihoz költözött. Az ismerkedésből szerelem, majd házasság lett. 1955 áprilisában esküdtünk, majd a családjához költöztünk Várgesztesre. Két családunk született, Magdolna és Ferenc.
1964-től az Erdészetnél vállaltam munkát. 10 évig dolgoztam ott, mint napszámos. 1974-től a tatabányai Sport Presszóban, mint takarítónő dolgoztam 1987-ig. Innen mentem nyugdíjba 55 éves koromban.
Három unokám és egy dédunokám született.
2014-ben nagy fájdalom ért, elvesztettem a fiamat.
Azon szerencsések közé tartozom, aki a párjával együtt élhette meg azt a szép kort.”
Így összegezte egészen röviden a megélt kilenc évtizedet Ági néni. S bár az újságírás egyik alapkövetelménye, hogy a krónikás ne alkosson véleményt, személyes benyomásait ne közvetítse a tudósításával, időnként talán megbocsátható a szabályok felrúgása. Most ezt teszem. Az a harmónia, ami a köszöntés során többször is elhangzott, még a kívülálló „idegent” is magával ragadja. Hazafelé tartva, Ági nénire és Feri bácsira gondolva, ez a rég elfeledett pár sor „settenkedett elő” az emlékeimből: „Az évek, évtizedek elrepültek, ráncaink elmélyültek. Az élet, a sors arcunkra íródott, de nem homályosította el a mosolyod. És még ma is hogy örül kéz a kéznek, amikor némán összefonódnak, és a szerelemről, szeretetről mesélnek az ujjak.”
Salamon Gyöngyi