Várgesztesen talán nem is él olyan család, amely valamilyen módon ne kötődne a szénhez, a bányászathoz. A széncsaták hősei és a hivatás tiszteletére állítottak fel 2017-ben a községháza előtti parkban egy, a márkushegyi bányából származó csillét az egykori bányászok kérésére, azóta ott emlékeznek meg a Bányásznapról.
Szeptember 4-én a szentmisét követő megemlékezésen Rising Károlyné polgármester így fogalmazott: ha a bányászra gondolok, én beleértem a csillést, a lámpakamrást, az aknászt, a lőmestert, a mérnököket, bánya igazgatót, és még sorolhatnám. Schalkhammer Feri bácsi, a Várgesztesi Hagyományőrzők alapítójának nyilvántartása alapján 121 várgesztesi dolgozott valamelyik szénbányászati vállalatnál, szerencsére egyikük sem szenvedett hősi halált munka közben, de a kemény fizikai megterhelés komoly egészségkárosodással járt. Nagy többségük még abban az időben dolgozott, amikor a technikai fejlődés, gépesítés nem érte el a bányászati ágazatot. Fizikai adottságuk, állóképességük és hitük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megbecsült tagjai voltak a bányászok nagy családjának.
A polgármester ezúttal is felidézte személyes emlékeit, hiszen édesapja az oroszlányi régi XX. aknán volt lőmester, és boldog gyermekkoruk összekapcsolódott a bányával. Vannak olyan fogalmak, amit tőle hallottunk, amikor a rokonokkal kártyáztak vagy beszélgettek, ám ezeket igazán akkor értettem meg, amikor már én is elkezdtem dolgozni: egymásra utaltság, biztonság, bajtárs, adott szó, mentés, önfeláldozás, termelési tanácskozás – hangzott el Rising Károlynétól, aki a csendre is emlékezett: csend akkor volt a házban, ha sújtólégrobbanásról vagy más szörnyűségről értesültünk. Hallgattuk a rádiót és szüleink példáját követve imádkoztunk, reménykedtünk. Szólt a várgesztesi asszonyokról, családanyákról is, akik bányászfeleségekként művelték a földet, gondoskodtak a háztartásról, gyermeknevelésről, ugyanolyan összefogással, mint tették azt férjeik a föld mélyében.
„Én még bányászcsaládban nőttem fel, tisztelettel kellett bánnom a kenyérrel, túl sok verejték csorgott le apám homlokáról, hogy a kenyér ne hiányozzon az asztalról. Mikor az iskolában a nagykapuk kitárultak, Jó szerencsét! A köszönések így harsogtak, és mindannyian felfogtuk az értelmét, mert sok bányász volt, ki haza többé sosem tért.” – zárta gondolatait Hirth Éva „Emlékezzünk” című versének részletével a polgármester, majd Tóth László vájár szintén verssel emlékezett:
„Te, ki föld alatt kerested a fekete aranyat, s kenyered, naponta kockára téve életed. Te, kinek kezét kérgesre törte a csákány és lapát, Te, kinek szénporos hátán a verejték húzta vonalát… Te, ki megöregedtél, s szemed könnyel lett tele, ha eszedbe jutott a tárna, s arra gondoltál bár lenne még a bánya... és Ő, ki hősi halált halt, a temetőben egy sír hant jelzi itt pihen egy ember, most is a föld alatt, ahol élt és dolgozott…”
A megemlékezés zárásaként az emlékhely talapzatánál a bányászok tiszteletére Tóth László, Mautner János, valamint Vértessomlóról Imeli János helyezte el a kegyelet virágait, majd énekelték el a jelenlévők a Bányász Himnuszt.