Az aradi vértanúkat a szabadságharc bukása után, 1849. október 6-án végezték ki, a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. Azóta a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyásznapjaként emlékezünk október 6-ára.
Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az ezen a napon kivégzett tizenhárom tisztet tartja számon. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tisztek voltak, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt. Az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatti megtorlással az osztrákok példát akartak statuálni.
A fegyverletétel
A magyar honvédsereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt: a nemzet, szabadságvágya ellenére két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben már nem tudott tovább harcolni. Az osztrákok sértett büszkesége miatt – hogy a megadás nem előttük történt – a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar parancsnokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat kiadták. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – megbecstelenítő jellege is volt.
Vádak és ítéletek
A 30 magyar tábornok közül 15 került a szövetségesek kezére. Közülük Görgei és a Pétervárad feladásáért amnesztiában részesített Kiss Pál kerülte el a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később jutott a császári és királyi hatóságok kezére.
A szabadságharcban résztvevők elleni megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. Az uralkodó és Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a császári és királyi (cs. kir.) hadsereg fővezére által kiadott kiáltványok és rendeletek azonban főleg a magyar politikai vezetést, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tiszteket rendre felszólította a közös zászlóhoz való visszatérésre, utoljára 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a cs. kir. fővezér a képviselőket viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta, a katonákra viszont súlyos büntetéseket rótt ki a pesti Központi Katonai Vizsgálóbizottmány.
A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék „rugalmasan" kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-i schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak.
A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók. A bíróság itt is engedett némi "türelmi időt". Gáspár Andrást, aki 1849. április 24-én köszönt le a hadtestparancsnokságról és kért betegszabadságot, csupán fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el. Mindazonáltal az ítéletek már a tárgyalás előtt elkészültek.
A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette, az ítéleteket Julius Jacob von Haynau – akit katonái csak Einhau-nak (bökő) hívtak – mint Magyarország teljhatalmú kormányzója erősítette meg. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a tisztekhez méltó golyó- és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e „kegyelemben”, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt a császári haderő ellen. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csak a Schwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, illetve Pest városparancsnokaként alkalma volt jó kapcsolatot kiépíteni a hadifogoly osztrák tisztekkel.
A kivégzés
Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje megfontolt elgondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta: Gróf Vécsey Károlyt végezték ki utoljára.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):- Lázár Vilmos főtiszt
- Gróf Dessewffy Arisztid tábornok
- Kiss Ernő tábornok
- Schweidel József tábornok
12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):- Lovag Pöltenberg Ernő tábornok
- Török Ignác tábornok
- Lahner György tábornok
- Knezich Károly tábornok
- Nagysándor József tábornok
- Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok
- Aulich Lajos tábornok
- Damjanich János tábornok
- Gróf Vécsey Károly tábornok
Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, mert őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét.
A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.
Az aradi vértanúk mellett ugyanilyen fontos kötelességünk megemlékezni gróf Batthyány Lajosról, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökéről is, akit ugyanezen a napon végeztek ki Pesten az egykori Neugebäude épületének udvarán, a mai Szabadság téren.