A remény hal meg utoljára!- szoktuk mondani, s hogy ez mennyire igaz, az abból is látszik, hogy március 15-én minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzeti színű szalagból készített bokrétát, és hőseinkre emlékezünk – amit az idei évben a veszélyhelyzet miatt nincsen alkalmunk közösségben megtenni.

Évről évre átgondoljuk elődeink tetteit. Belegondolunk abba, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy egy nagyhatalmú, és erős politikai rendszer ellen felmerjenek lázadni elődeink. Ezeknek a hősöknek a nevét csak töredékében olvashatjuk a könyvekben. Azt azonban tudnunk kell, hogy a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. A szabadságot az alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és akaró egyének teremtették meg. A polgári forradalom lehetőségét az egyes emberek összefogása vívta ki. Akaratukat összekovácsolta, erejüket megsokszorozta, hogy tudták: nagy dolgokra képesek, ha összefognak. Ők tetteikkel is bizonyították, hogy bár egynek minden nehéz, sokaknak semmi sem lehetetlen. A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk, s annak kellene lennie napjainkban is. Ennek megvalósulásával válnak érvényessé Petőfi szavai: Bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon.

Ezért amikor feltűzzük a kokárdát, azt büszkeséggel tesszük. Nem magunkra vagyunk büszkék, hanem magyarságunkra, hazaszeretetünkre és azokra az őseinkre, akik szembe mertek szállni az elnyomó rendszerrel.

Ritkán szoktuk emlegetni, pedig a szabadságharc példája áll előttünk, hogy a harc elbukhat, s elvész mindannyiunk szabadsága. Keserves volt a lecke, tanuljunk belőle: az egymás mellett élés sohasem lehet azonos az egymás ellen éléssel.

Széchenyi István arra tanít minket, hogy ha jelenünket múltunkból fakadó tudással éljük, nem kell félnünk a jövőtől. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a magyar nemzet tagjaiként büszkén nézhetünk a múlt tükrébe, és ebből erőt merítve bizakodással tekinthetünk az előttünk álló kihívásokra.

Ezt kívánom valamennyiünknek.

Rising Károlyné polgármester