A magyar Országgyűlés 2012-ben nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének hivatalos emléknapjává. Ezzel Magyarország lett az első európai állam, amely hivatalosan elismerte a német kisebbség 1944/1945-ös üldöztetésének igazságtalanságát.

A dátum azért szimbolikus, mert a jogaiktól, állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott és elűzött magyarországi németek első transzportja éppen január 19-én indult Budaörsről. Összesen mintegy 200 000 embert vagoníroztak be és űztek el.

Az 1944. december 22-én kelt 0060. számú orosz hadiparancs elrendelte, hogy mozgósítani kell a német származású vagy német hangzású vezetéknévvel rendelkező személyeket Szovjetunióban történő jóvátételi munkára. 18-35 év közötti nőket és 17-45 év közötti férfiakat deportálták „malenkij robotra”, azaz „kis munkára”. A Donyec-medence, Kaukázus és az Urál-hegység számos táborában kellett különböző bányákban, kolhozokban és gyárakban dolgozniuk az elszállítottaknak. Az alultápláltság és a higiéniás körülmények miatt számos fertőző betegség, mint például hastífusz, vérhas, rühesség terjedt el a táborlakók körében. Bolhák és tetvek szintén kínozták őket. A betegek először 1945 őszén térhettek vissza Magyarországra. 1949. december végéig a túlélőket hazaengedték Magyarországra, de sokan közülük akár 1953-ig még magyar munkatáborokban például Tiszalökön kellett dolgozniuk.

A következő magyarországi németeket érintő sorscsapás a Németországba történő kitelepítésük, elűzésük volt. A Potsdam-legenda, mely szerint a három nagyhatalom (az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia) kényszerítette volna Magyarországot a német nemzetiségű lakosai kitelepítésére, már megdőlt. A legújabb kutatások alapján a magyarországi németek kitelepítésében számos kül- és belpolitikai tényező játszott szerepet. A külpolitikai tényezőknél meg kell említeni Hitler „Haza a Birodalomba” tervét, mellyel a Délkelet-Európában szétszórtan élő németeket akarta Németországba telepíteni. A II. világháború alatt a csehszlovák és lengyel exilpolitikusok a Lengyelországban és Csehszlovákiában élő németek kitelepítésével akarták csökkenteni a kisebbségek arányát.

Magyarországon politikai, társadalmi és gazdasági szempontok játszottak fontos szerepet. A kollektív bűnösség elve alapján a magyarországi németeket tették felelőssé azért, mert Magyarország elvesztette a II. világháborút.

Kovács Imre Nemzeti Parasztpárt politikusa így fogalmazott: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen.” Ugyanígy vélekedett a Magyar Kommunista Párt és a Független Kisgazdapárt is. A kitelepítést a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Demokrata Párt ellenezte.

Két kitelepítési rendeletet adtak ki, az elsőt 1945 decemberében, a másodikat már 1947 októberében.

Kb. 150.000-200.000 személyt űztek el Németország amerikai zónájába. Majd miután az amerikai zóna már nem vett át további transzportokat, a magyar kormány a szovjet katonai vezetéssel kötött megállapodást. Ennek hatására kb. 50.000 személyt űztek el Németország szovjetek által megszállt zónájába. Január 19-én tehát azokra emlékezünk, akik német nemzetiségük és anyanyelvűk miatt a II. világháború vége felé és utána sokat szenvedtek: megfosztották őket személyes szabadságuktól, elkobozták a vagyonukat és el kellett hagyniuk hazájukat.