A középkor egyik legnépszerűbb szentjét ünnepeljük november 11-én, de Márton napja nem csak erről szól – sokkal inkább egyik leggazdagabb néphagyományokkal bíró napja a magyar folklórnak.

317 körül született Szent Márton, aki már fiatal korában is nagylelkűségéről és jóakaratáról volt híres. Segítette a szegényeket, elesetteket és betegeket, az emberek ezért pedig olyannyira szerették, hogy püspökké akarták avatni. Erre viszont nem vágyott, ezért a kinevezés elől el is bújt egy libaólba, ahol az állatok hangoskodásukkal azonnal lebuktatták, így Márton püspök, majd később szent lett.

November 11. viszont más tényezők miatt is fontos volt a nép számára, hiszen ez volt az a nap, mikor végleg befejeződtek az aratások és szüretek, a munkások megkapták hőn áhított bérüket, hozzá pedig egy alaposan meghizlalt libát is, amit javallott volt azon nyomban elfogyasztani, tekintve hogy másnap már kezdődött a 40 napos böjt.

Ám nem csak a liba került ekkor az asztalokra, hanem először lehetett megkóstolni az újbort is, amitől ha valaki becsiccsentett, az vidám évre számíthatott. A koccintáskor kortyolgatott újbort Márton-pohárnak nevezik. Más ételek viszont veszélyt rejtettek az ünnepen, például a répa, melynek fogyasztása esetén az illető egész évre felvette az ágybavizelés igen csak kellemetlen szokását. Márton napon illik minél többet inni, aki pedig a menüből kihagyja a libahúst, az egész évben éhezni fog.

A liba hátsó része mindig a falu papjának járt, innen is ered a püspökfalat elnevezés. Márton napon, ha a frissen sült libáról lehúzzuk a húst, illik megnéznünk a mellcsont színét, mely ha fehér, akkor havas télre, ha barna, akkor esős évszakkal kell számolnunk. Ez a párhuzam már csak azért is érdekes, mert az időjáráshoz fűződő népi megfigyelések pont fordítottan működnek: ha Márton napján havazik, esős tél lesz, ha viszont esik, akkor fagy, majd hosszú szárazság következik, míg a jégeső a korai, márciusi tavaszra utal.