Immár több mint három évtizede szabadon ünnepeljük augusztus 20-át. Évről évre hallhatjuk István intelmeit fiához arról, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen, arról, hogy a királynak türelemmel és irgalommal kell ítélkeznie, és arról, hogy mielőtt a király dönt, hallgassa meg a tanácsot. Mindez igaz, és megszívlelendő.

István királyra nem azért kell emlékezni, mert a dicső múlt egy része, hanem azért, mert ő teremtette meg a jövő lehetőségét mindannyiunk számára. Azért van helyünk ebben a világban, azért tudunk magyarul, anyanyelvünkön gondolkodni, beszélni, örömet és fájdalmat kifejezni, mert István király annak idején megalkotta azokat a kereteket, amelyek megőrizték ezeket az értékeket.

De vajon lefordítja-e valaki ezeket az üzeneteket a ma nyelvére, felmutatja-e, hogy melyek azok az alapvető vonások Szent István egyéniségében és művében, amelyeket ma meg kell értenünk, amelyekre szüksége van jövőnknek is. Az ő igazi nagysága abban rejlik, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban. Olyan függetlenséget biztosított Magyarországnak, amire abban a korban csak kevés ország volt képes, és ezt a függetlenséget úgy őrizte meg, hogy közben bekapcsolta Magyarországot Európa teljes gazdasági és kulturális vérkeringésébe.

Hazánk az elmúlt évszázadokban talán sohasem volt oly megosztott, mint napjainkban, s erre is rá kell mutatnunk az ünnep pillanataiban. Talán a nem túl távoli jövőben eljön az az idő, amikor ellenfelünket nem ellenségünknek tekintjük, hanem másképpen gondolkodó polgártársunknak. Eljön az az idő, amikor egyesek nem sajátítják ki a mindenkit megillető "polgár", "magyar", "keresztény", "európai", "demokrata" jelzőket, és újra és újra átbeszéljük közös sorsunkat. Lesz még ilyen Magyarország, mert Szent István is ilyen országot álmodott meg.

Államalapító királyunk erős országot kívánt építeni. Olyat, ahol egyetlen magyar alattvaló sem érezheti megnyomorgatott másodrendű embernek magát egyik-másik hatalmasság árnyékában. Olyan országot, amelyben békés építőmunka, értelmes alkotás folyik, nem pedig kilátástalan küzdelem nap mint nap. Olyan országot, ahol nincsenek élősködő, jogaikkal kérkedő, de a kötelességeiket elhanyagoló dologtalanok. Olyan országot, ahol az erkölcsösséget bátran lehet jónak, a gazemberséget pedig ugyanilyen bátran bűnnek nevezni. Olyan országot, amelynek lakóiban joggal élhet a reménység egy szebb holnap felől. Olyan országot, amely igenis tudatában van annak, hogy semmivel sem alávalóbb, mint a többi európai nemzet. Hogy nem a máshonnan importált értékek gazdagítják őt, hanem éppen ellenkezőleg: öntudatos és büszke magyarsága ad valamit a körülötte élő népeknek, az őt befogadó európai népközösségnek.

Szent István királyunk áldozatok és személyes tragédiák árán is ilyen országot szándékozott hátrahagyni az utódoknak. Augusztus 20-án, államalapító királyunk ünnepén úgy kell emlékeznünk a múltra, hogy abból valóban biztató jövő fakadjon. Ez az ünneplés akkor lesz igazán méltó, ha újra átéljük az államalapítás felemelő élményét.

Merjük tehát megkeresni, megtalálni egymást, újra megragadni az időközben elengedett kezeket. Merjünk nemzetben, magyarságban, közösségben gondolkozni, felejtsük el egyéni sérelmeinket, és higgyünk abban, hogy a közösség ereje egyszer majd segít eltüntetni a pillanatnyi megosztottságot.

De nem csak nagy királyunkra emlékezünk a mai napon, hiszen augusztus 20-a egybe esik az aratás végével, és az új kenyeret is ekkor ünnepelhetjük. A kenyér a magyar ember számára mindig is az életet, a megélhetést, az otthont jelentette. Azzal, ahogyan nemzetiszín szalaggal átkötött kenyérrel ünnepelünk, kifejezzük, hogy a haza és az élet összekapcsolódik. Sose feledjük, hogy aratni csak akkor lehet, ha előtte vetettünk, ha a földbe hullott magot féltőn vigyázzuk, ha keményen dolgozunk érte.