2017-ben állítottak fel a várgesztesi községháza előtti parkban egy, a márkushegyi bányából származó csillét az egykori bányászok kérésére, azóta ott emlékeznek meg a Bányásznapról.

Vasárnap a szentmisét követő ünnepséget Tóth László az egykor Tatabányán élt bányászköltő, Sebestyén Lajos „Csillék” című versével nyitotta, majd Rising Károlyné polgármester személyes emlékeit is felidézve szólt az embert próbáló nehéz fizikai munkáról: a fáradt testek, a bőrön megülő és lemoshatatlan fekete szénpor biztos jelei voltak ennek. Ha huzatos, nyirkos vágatban folyt a kitermelés, az apa a lehető legközelebb ült a szénnel fűtött kályhához. Ha a tikkasztó forróság érzete a hazaérés után is megmaradt, akkor az udvari kútból húzott hideg vízzel locsolta magát. Emlékszem, mindig kellett egy kis idő, hogy a fárasztó munka után mosoly jelenjen meg az arcukon és már azt tervezzék, mikor melyik területre menjenek dolgozni, a szőlőbe, a gyümölcsösbe, a földekre. Többes számot azért használok, mert ezt nem csak édesapámnál láttam, hanem a nagybácsikon és mindkét szomszéd bácsin – fogalmazott. Várgesztesiek 121-en dolgoztak annak idején a környék bányáiban, tavaly bányász egyenruhában még a közösséggel emlékezett Ménesi György néhai szakmájára, ám váratlan, súlyos betegség miatt tavasszal elhunyt. Családja a bányász egyenruháját felajánlotta a helytörténeti kiállítás számára, a polgármester ezért külön köszönetét fejezte ki.

Hős volt az én apám, valódi hős, görnyedten járt, pedig nem volt idős, naponta túlélt egy igaz mesét, a csákány kikezdte inas kezét... Ég a tűz, parázslik benne a szén, akár a feltámadt halott remény. Ugyanígy parázslott apám szeme, miközben ölelt a meleg keze. A Tatabányán élő H. Gábor Erzsébet „Bányászlét” című versét szavalta el Tellerné Menoni Erzsébet, végül az emlékhely talapzatánál a bányászok tiszteletére Tóth László, Mautner János, valamint Vértessomlóról Imeli János helyezte el a kegyelet virágait.