Várgesztesen, a temető katonai parcellájában tartotta március 16-án a Honvédelmi Minisztérium a vértesi harcok során elesett hősi halált halt katonák emlékére szervezett megemlékezését. A Vértes dombjai között 1945. március 16-án és 17-én tört át a front, ekkor esett el a legtöbb áldozat. A helyet a magyar huszárság Doberdójának is szokták nevezni, mivel a Nádasdy Ferenc huszárezred vérzett el a harcokban. Az eseményen Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, a tárca vezetői, a katonai, egyházi elöljárók mellett a várgesztesiek és az általános iskolások is szép számmal vettek részt.

A II. világháború szörnyűségeit nem csupán a történelemkönyvekből ismerik a helyiek. Lakóink jelentős része átélte, túlélte azt, és sajnos emberáldozataink is voltak. A Vértes erdeiben zajló események nyomai, mint például a lövészárkok, a mai napig mementói a háborúnak. De ennél súlyosabb nyomok maradtak a lelkekben. Szinte minden család érintett volt gesztesen: vagy katonaként, vagy málenkij robotra elhurcoltként, vagy azért, mert a német, vagy orosz katonák fosztogatták a falunkat. Elmondásuk szerint a legszörnyűbb a bizonytalanság és a reménytelen várakozás volt – idézte fel a megrázó visszaemlékezéseket Rising Károlyné polgármester, majd így folytatta; a Hősi Emlékművünkön ez olvasható: „sírjuk távolban, emlékük szívünkben”. A településvezető köszönetét fejezte ki a Honvédelmi Minisztérium számára a katonai parcella létesítéséért, és örömét, hogy a 2014-ben felújított sírhelyek az ígéret szerint, rövidesen ismét megújulhatnak. Polgármesterként pedig arra tett ígéretet, amíg a faluban ember él, addig mindig lesz virág nemcsak a civil, hanem a katonai sírokon is.

Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter ünnepi beszédéből kiderült, hogy nagyapja is itt harcolt, s bár túlélte, súlyos sebesülést szerzett. Az azt követő évtizedekben őtőle is, és minden bajtársától a politikai önkény elvette annak a lehetőségét, hogy ide visszajöjjenek és emlékezhessenek, bár titokban megtették, de most ezt nyíltan is megtehetjük, és egy kicsit helyettük és mellettük állva is. És ezért is örülök, hogy a hadsereg is itt van, és katonai tiszteletadással tudjuk ezt megtenni, mert ez az alapvető kötelességünk. Nagyapám a Nádasdy-huszárezredben harcolt, Magyarország legrégebbi ezredében, amelyet 1688-ban alapítottak, és lényegében ezeknek a csatáknak az eredményeképpen szűnt meg – fogalmazott, egyben örömét fejezve ki, hogy a Nádasdy Ferenc Huszárosztály parancsnokai, katonái is fejet hajtanak, jelképezve, hogy emlékeznünk kell, folytatni kell a hagyományainkat: a szép és a jó napokban természetesen örömmel vagyunk együtt, de együtt kell lennünk akkor is, amikor ilyen eseményekre emlékezünk, ettől válik a nemzet nemzetté, ezért kell itt lennünk.

Az ország azoké, akik sokat szenvednek érte. Most a szenvedőkre és az áldozatot hozókra emlékezünk. Világégések közepette, rendkívüli helyzetekben elválik az igaz emberség az aljaságtól. Hirtelen erősek és olykor bátrak mindig voltak a világban. De kellettek olyanok is, akik tudtak kitartóak lenni, és hűségesek akár a fájdalomban is… Szomorú kötelességünknek teszünk eleget, amikor a II. világháborúban a térségben elesett katonáinkat, huszárjainkat el nem múló fájdalommal gyászoljuk. A bennünket körülvevő csendben a mélybe, a történelem fájó eseményeinek sűrűjébe tekintünk vissza. Oda, ahol a hősies küzdelemmel harcolók életére nézve semmivé váltak az álmok, a tervek, mert életüket a haza védelméért áldozták. És megfáradt, elgyötört testüket itt ölelte magába az anyaföld… - hangzott el Takács Tamás ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus Tábori Lelkészi kar vezetőjének és Jákob János dandártábornok, a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns Tábori Püspökség tábori püspökének megemlékező imádságában, majd katonai tiszteletadás mellett helyezték el a kegyelet koszorúit a központi keresztnél, a diákok pedig az emlékezés virágait a sírparcelláknál.