„Ma azért jöttünk össze, hogy visszaemlékezzünk azokra a várgesztesi férfiakra, akik a két világháborúban és a málenkij robotban vesztették életünket valahol a világban, ahol nem is tudjuk, hol vannak eltemetve” – ezekkel a szavakkal fordult a megjelentekhez a Várgesztesi Német Nemzetiségi Önkormányzat nevében Hartdégen Sándorné elnök a község idei első eseményén.

A január 4-ei reggeli szentmise után gyűlt össze a falu közössége az áldozatok tiszteletére a Hősi Emlékműnél, ahol Dr. Kiss József a következőket fogalmazta meg a múlt évszázadban történt borzalmas események kapcsán: amikor temetésre megyünk, akkor mindig két célunk van. Az egyik, hogy megadjuk a végtisztességet az elhunytnak, a másik pedig, hogy körülnézzünk magunkban és a környezetünkben tanulva a példákból, mert nekünk még van időnk rendbe tenni a dolgainkat. Felidézte Káin és Ábel példáját, amikor Káin meghasonlott, és irigységtől és haragtól vezérelve megölte testvérét. A mai világban is hányszor hasonlik meg az ember a gonosz mesterkedésének engedve szenvedést, kínokat és halált okozva? Hányszor hasonlunk meg mi is engedve a mobilok, az újságok, a TV hazugságainak? – tette fel a kérdést a diakónus. Ennyi idő telt el a törtélemben és még mindig itt tartunk – fogalmazott, végül közös imádságra hívta az emlékezőket a felebaráti szeretet által az egyházközség minden meghalt tagjáért.

Hartdégen Sándorné megköszönte Dr. Kiss József szavait, majd felkérte Eckné Csákvári Valéria polgármestert, hogy közösen koszorúzzák meg a hősi emlékművet. A koszorúzás közben felcsendült a Német Kultúregyesület Dalkörének fájdalmas éneke, majd a polgármester is megemlékezett a 81 évvel ezelőtt történt szomorú eseményről. Ez a csendes hely, ahol most állunk, egykor nem a nyugalom, hanem a bizonytalanság és a félelem színtere volt. Ekkor 24 várgesztesi család élete örökre megváltozott. Innen indultak el településünk ártatlan lakói a „málenkij robotra”, egy olyan útra, amelyről sokan soha nem tértek vissza, mások pedig megtörten, életre szóló sebekkel. Hideg volt, éhség volt, kiszolgáltatottság volt. Hosszú napok és még hosszabb éjszakák, idegen földön, remény és hír nélkül. Volt, aki soha nem látta viszont az otthonát, volt, aki hazatért, de már nem tudott úgy tudott élni, mint előtte, mert a szenvedést nem lehet egyszerűen levetkőzni. Legfájóbb talán az volt, hogy nem tudták, miért történt mindez. Nem volt válasz, nem volt igazság, csak túlélés. Az itthon maradottak pedig várták őket napokig, évekig, sokszor hiába. Ez a fájdalom nemcsak az elhurcoltaké volt, hanem az egész közösségé. A kis munkának nevezett elhurcolás valójában embertelen szenvedést jelentett. Életek törtek ketté, és egy egész közösség hordozta tovább a kimondatlan fájdalmat. Az áldozatok nem voltak bűnösök, egyszerű emberek voltak. Gazdák, munkások, fiatalok és idősek, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy itt éltek. Azért gyűltünk ma össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk azokra, akiket elvittek, azokra, akik nem térhettek haza, és azokra is, akik hazajöttek, de a hallgatás terhét cipelték egész életükben – hangzott el a polgármestertől, aki gondolatai zárásaként hangsúlyozta: az emlékezés nemcsak tiszteletadás, hanem felelősség is! Felelősség azért, hogy mindez soha többé ne történhessen meg. Hajtsunk fejet az áldozatok előtt, és vigyük tovább az emlékezés lángját igazsággal, emberséggel és együttérzéssel!

Az embertelen kegyetlenséget és a törtélem ezen sötét időszakát Hartdégen Sándorné is felidézte. 1945. január hatodikán, szombaton a mai buszmegálló helyén összetereltek 66 várgesztesi férfit, akik 16-55 év közöttiek voltak. Innen indultak a hosszú útra. A faluból kiérve hátraarcot vezényeltek nekik, és még egyszer visszanézhettek a falujukra, és a szeretteikre. Sokan ekkor látták utoljára a családjukat. Mi volt az ok, amiért elvitték őket? A származásuk, a nevük. Egyszerűen németek voltak. A vörös hadsereg 1944. évi 60-as számú parancsa alapján 3-4 napos Malenkij robotot ígértek a várgesztesieknek, akik aztán 3-4 évig elvoltak, és voltak, akik sosem térhettek haza. Itthon a háborúban a kifosztott faluban csak asszonyok, gyerekek és idős férfiak maradtak. Minden munkát nekik kellett elvégezni. Szántottak, vetettek, arattak, hogy legyen mit enni. Tudjuk, hogy Gesztesen gyenge minőségűek a földek. Sokkal többet kellett dolgozni a mindennapi kenyérért. A faluban nagy volt a szomorúság, a II. világháborúban többen elestek, sok volt az özvegy és az árva, és ehhez jött még pluszban a Malenkij robot. A hosszú menet első napja Somlóig tartott, ott pihenő volt, majd gyaloglás egészen Bajáig, de addigra már két gesztesi férfi életét vesztette. A hideg, a nem megfelelő öltözet miatt és az otthonról hozott élelem is elfogyott már. Baján vagonokba kerültek: ötven fő egy vagonba. 5 nap 5 éjjel megállás nélkül folyamatosan úton voltak. Szorosan egymáshoz préselve, szinte mozdulni se tudtak, de ennek ellenére minden nap volt valaki, akinek lefagyott egy végtagja. Temesvárra érkezve, nem javultak a körülmények, két személyes cellákba 25 embert tuszkoltak be. Nem volt mosdási lehetőség, nem volt ivóvíz, a pocsolyákból ittak, malteros ládába hoztak egy kis csalán levest. Árnyékszékként egy mély gödör szolgált, amelyet egy vékony deszka hidalt át, a sok elgyengült ember közül többen bele estek, de kisegíteni nem szabadott őket, így ott lelték halálukat. A Vöröskereszt közbenjárására 3 gesztesi és egy somlói fiatalt, akik még csak 17 évesek voltak, kiszabadítottak Temesvárról és Szegedre hozták őket. Ott apácákhoz kerültek, akik próbálták felerősíteni a szervezetüket. Nekik sikerült 1945. április 28-án – lefogyva, sok kegyetlen, durva bánásmódot elszenvedve – hazaérniük. A többiekre még hosszú, borzasztó évek vártak. A Malenkij robot Várgesztestől 26 áldozatot követelt, többet, mint az első és második világháborúban elesett katonák létszáma együtt. 1998-ban Varga Ágota elkészítette a „Valahol a Duna mentén” című filmet az akkor még élő 7 várgesztesi férfival, akik átélték ezeket a megaláztatásokat a különféle táborokban. Ők addig nyilvánosan nem beszéltek, sőt, a családjukban sem, mert szégyellték, amit velük tettek. Megnyíltak és elmondták az életüknek ezen szinte kibírhatatlan éveit. Hálásak vagyunk nekik, hogy a film segítségével mi is megismerhettük azokat az embertelen körülményeket, amiknek elszenvedői voltak. Sok család érintett a faluban, akik a háborúkban, a Malenkij robotban vesztettek el apát, fiút, testvért, és mind a mai napig nem tudják, hol nyugszanak a messze távolban, nem búcsúzhattak el tőlük, sose látták sírjukat. Ezzel a Hősi Emlékművel állítottak elődeink emléket azoknak, akik már nem térhettek vissza falujukba. Minden érintett család a saját költségén vésette fel a hozzátartozója nevét, hogy legyen egy hely, ahová egy szál virágot letehetnek, letehetünk mind a mai napig az ő számukra, és emlékezhetünk rájuk, hogy miben volt részük az életükben. Nyugodjanak békében!